2024. március 28., csütörtök

Mit üzen az építkezés?

A piramisok és a katedrálisok ideje lejárt, ma már más jellegű épületeket emel az ember. Megbabonáz amikor látom, hogy pakolják a követ, a téglát, öntik a betont, mozog a daru, és haladnak szintről szintre. Ilyenkor elgondolkodom: vajon mit üzen az építkezés?

Szándék, ötlet, tervek, majd precíz munka, ütemterv szerinti haladás, napi meló, szinte a szemünk előtt zajlik maga a teremtés. A semmiből valami. Megigézve tudom figyelni az építkezést. De vajon mit üzen?

Üres telek, majd épület, szobák, irodák, raktárak, különböző életterek. A beton és a téglák közötti helyiségekben élet lesz. Munka, szerelem, viszály, tárgyalás, vagy az elkerülhetetlen halál. Néma tanúi ezek a falak az életünknek. Vannak olyanok, amik stabilan, már több száz éve itt vannak velünk. Teret adtak a történelmi személyeknek, háborúknak, viszályoknak, forradalmi gondolatoknak, és most is itt állnak, minket szemlélnek. Jóleső árnyékukban formálódott a történelem, és zajlik most is a jelen. Ha kezünket ezekre a sokat látott falakra tapasztjuk és csendben maradunk, vajon mit hallunk? Miről fognak mesélni? Mit üzennek?

Hagyjuk most kicsit a múltat magára, és fordítsuk figyelmünket a jelen építkezéseire. A most felhúzott falakra, a most készülő életterekre. Ezekben az épületekben most itt a jelenben fog zajlani az élet. A jelen kor történései, forradalmai, szerelmei és háborúi. Vagy csak simán üzlet, termékfejlesztés, egy jó ebéd, családi élet, vagy bármi egyéb. Zajlik, halad, pörög az élet a maga ritmusában, és ez a végtelen hömpölygés keres most magának teret, falak közt egy biztonságos helyet, ablakkal, klímával, kilátással, belátással, épp ami kell.

Építésvezetők és melósok rakják össze elemről elemre, és a semmiből egyszer csak ott áll, arra készen, hogy belakják és megtöltsék, az épületet életre keltsék. Emlékezzünk feleim: kezdetben vala az üres telek. A föld és a vizek felett csupán a befektető vágya lebegett. Aztán harmadnapra lett terv is, a munka elindult, és látták az egybegyűltek, hogy ez jó. Azóta is sokasodnak és szaporodnak az épületek, megtöltik a földet. Az idő lassú hömpölygése mentén folyamatosan változnak és cserélődnek. Mindeközben azon gondolkodom: mit üzen az építkezés? Mit sugall vajon a maga csendes és titokzatos módján? A teremtés misztériumát, vagy a gőgösség szimbólumát? Láthatatlan kéz rajzolja, nemcsak az épületek, hanem az ügyek jellegének óvatos határvonalát.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. március 22., péntek

Mit üzen a kereszt?

Lassan visz a lábam felfelé egy domboldali utcácskában, amikor a fák csupasz ágai között az égre tekintek, és meglátom a jól ismert jelet. A megszokott arányban metszi egymást a két egyenes vonal. Egy hosszabb és egy rövidebb. Merőlegesség, precíz derékszögek, a síkot négy területre osztva, mondhatnám: szimpla geometria. Két egyszerű vonal tehát, egymást keresztezve. Semmi több. Lassan haladok tovább a domboldalon, az út emelkedik, izmaim feszülnek, és közben azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt?

Szimpla szimbólum. Egyszerű kis jel. Semmi bonyolultság. És mégis, és mégis, és újra, és ismét. Mese lenne csupán? Vagy misztika? Történelem, mitológia, irodalom, spiritualitás, szimpla storytelling, a good movie, vagy az ereinkben végigfutó alapvetés? Föld, vér, ég?

Lépkedve tovább fel a meredek domboldalon, tűnődve a kereszten és átsuhanva évezredeken, szinte a lelki szemeim előtt látom, hogy jó híre lehetett a környéken a korabeli iparosmesternek, tudták hogy ért a fához. Precízen dolgozik és időre kész van a munkával. Akkoriban egyre több megrendelés érkezett. Fáradt öreg karjai még elbírták a nagyobb gerendákat is. Behúzta őket a raktárba, végigsimította kezét a fa kérges felületén, megszagolta, tudta hogy kiváló helyről való. Ilyenekkel lehet jól dolgozni. És akkoriban egyre több megrendelés érkezett a városból, mert zavargások voltak. Morog is miattuk, de a munkáját időre elvégzi. Most viszont sietős lesz, egész nap dolgoznia kell. Nagy kereszteket készít az ítélet végrehajtáshoz, amit Kajafás emberei rendeltek. Iparkodnia kell, mert másnap is szükség lesz néhányra. Szeme alaposan körbetekint a raktárban fekvő, egymásra rakott szálfákon, miközben magában dohogott a felbolydult világon: ma már bárki beszélhet itt össze-vissza bármit, és lázadást is szíthat az emberek között, méghogy, ő a Megváltó?! Aztán kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Sokan töprengenek azóta is, hogy mi történhetett. Konkrétan nem a képzelgéseimben megjelenő iparosmesterrel, hanem a körülötte lévő eseményekben. Hiszen: tavaszi napon vérfolt száradt gerendán, bőrön egyaránt. És ezen tűnődik azóta is a sokaság. Az út meredek, lépteim lassúak, izmom feszül, szám szárad, de haladok. Nem tudom azonban kitörölni a fejemből az előbb látott képet, a faágak között meghúzódó keresztet. Mit üzen?

Kétezer év vajon sok? Attól függ honnan nézzük. A galaxisok életpályájához képest, vagy egy iparosmester fáradt délutánjához. A két sima egyenes vonal négy területre osztja a síkot, de vajon metszést hozott az időben is? Bizony. Lett i. e., meg i. sz., kinek hogy tetszik. No, persze nem mindenhol, mert nem mindenkinek fontos ám ez a két egyenes vonal egymás keresztezése, így az ő idejüket egyáltalán nem törte meg, máshogy számolják a múló időt. Nem vagyunk egyformák. Az is könnyen lehet, hogy valójában az iparosmester sem dohogott, hanem értetlenkedett és szánakozott. Ám a parancs az parancs. Így aztán mégis: kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Mit üzen a kereszt? A síkot négy területre osztotta, ahogy látjuk az időt is kettészelte, és talán az üzenetét is darabokra tört szilánkonként értelmezzük. Magyarázzuk innen, onnan. Hiszen kétezer év óta vita van még azok közt is, akik e szimbólum köré gyűlnek. Még a körülötte lévők is másként tisztelik. Vita van a kereszt környékén a hogyan-on, a miért-en, a miképpen, a kik-en, a mit-en, a mikor-on, a meddig-en, és bizony, sokszor még egy fontos szemponton: a mennyiért kérdésén.

Lassan felérek a fák mellett a dombtetőre, lábaim pihennek, kutat is lelek, iszom, kifújom magam, szétnézek, és közben továbbra is azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt? Kétezer év töprengése után talán jön újabb kétezer év, aztán hogy mire jutunk majd az üzenettel: rejtély.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. március 15., péntek

Mit üzen a víztükör?

Egy bozontos fejű ősünk sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangból kimászott, egy tükörsima vízfelületbe pillantott, meglátta önmagát, vajon mire gondolhatott? Később aztán rendezte bozontjait, ruhát húzott, a tó mellé házat, kastélyt, templomot épített, és amikor szép időben a sima vízfelületben ismét gyönyörködött, talán kérdőn azon tűnődött: mit üzen a víztükör?

Varázslatos volt a látvány, hiszen visszatükröződtek a fák, az épületek, a tornyok, a víz mellett elhaladó lovak és szekerek, a telihold, a szivárvány, szóval a teljes világ, és benne maga az ember. Bozontosan, elegánsan, harctól vérezve, vagy éppen aszálytól éhezve. Egyre többet kívánta már látni önmagát ez a kíváncsi tekintet, így aztán szilárd anyagból elkészítette a víztükör hű mását. Keretbe rakta a kis kézi tükröt és a szobájába bevitte. Ott aztán önmagát alaposan szemügyre vette. És nemcsak a bozontos haját, fülét, fogát, orrát, férfiasságát vagy nőiességét, a ruháját, fegyverét, kardját vagy a korbácsát, szóval mindazt, ami hozzá tartozott. Tehát nemcsak ezeket, hanem a valódi önmagát. Bár, ennyire talán kevesen néztek új bálványuk mélyére.

Csendes tükrök kísérték aztán civilizációs utunkat, és velünk vannak a mai napig. Kint a természetben pedig megmaradt az ősük, a néhol apró, néhol pedig egészen hatalmas víztükör. Talán pont én voltam az egyik korabeli, vízbe tekintő bozontos ős, hiszen a mai napig foglalkoztat a kérdés: vajon mit üzen a víztükör?

Mit mond el rólunk a víz felületén tükröződő megjelenésünk, és mennyire látunk a kép mélyére? Előttünk csak a csillagok és a hold, a nap és a felhők, madarak és egyéb állatok haladtak végig a természet e kifeszített mozivásznán, azonban egy idő után megjelentünk mi magunk is: az ember. A tiszta és nyugalmas vízfelület csendes tükröt tartott mindig is elénk. Mi belepillantunk, a fejünket vakarva hümmögünk, forgolódunk és nézelődünk, de vajon mire jutunk? Nagy utat tettünk meg, kétségtelen. Eszközeink modernek, gondolkodásunk rétegzett, és sok mindent tudunk már értelmezni. A vízbe politikusként, tudósként, színészként, harcosként és közgazdászként, vagy melósként, esetleg csenevész kis kamaszként tekintünk. Mindegy. Bárhogy is, a látvány szédítő. Óriási civilizációs fejlődésen mentünk keresztül. A bozontos ősembertől eljutottunk a modern kor professzoráig. És a víztükör mindezt végignézte, csendben visszatükrözte. Egy szót sem szólt, csupán képeket mutatott.

Mit üzen tehát a víztükör? Továbbra is ezen gondolkodom. Néma tanú csupán? Vagy a vízfelületen lévő fények különös játékának köszönhető, hogy hártyaként homályosítja el szemünket a hullámzó látvány, ami ringat, bódít, szédít, részegít, hiszen önmagunkban gyönyörködünk általa, miközben a víz túloldalán van egy még nálunk is ősibb és rejtett világ. A tükröződő felület mögött, lent a mélyben, a víz sötétjében, és az idő sodrásában létezik valahol egy láthatatlan forrás, az élet eredete. Hiszen: kezdetben vala a föld üres, sötét, és nem volt más, csak a vizek. Aztán telt múlt az idő, és megjelentek a bozontosak, rendezték önmagukat, de a fejüket vakarva talán továbbra is azon tűnődnek: vajon mit üzen a víztükör?


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. március 13., szerda

Üdvözlet az uszodából

Karcsapások egymás után, monoton hosszak a medencében, úszás, tempózás, húzás mellből, vállból, siklás víz alatt, nagy levegő, izommunka, kellemes fáradtság, aztán jöhet a jól megérdemelt szauna. Forró pára, aufguss, és izzadás. Aztán hideg merülés, majd újra forróság, ismét hideg, és végül pihenés, alvás.


Üdvözlettel az uszodából
A Kolostor Őre